Fesztivál tavasz módra, avagy hogyan gyaláz a felsőbb tíz
Minap mentünk sajtózni párommal egy kiállításra. Próbálok szelektálni és cenzúrázni, de azért érdemes tudnotok, hogy mi folyik mifelénk.
A szöveget egyik barátos-kolleginámnak szántam, így kicsit kötetlenebb, levelezős formában adnám tovább nektek.
"Szia!
No, hát odamentünk Tomival. T. elfelejtette elküldeni, hogy a sajtótájékoztató másfél órával előbb volt, a "nagyon kedves hölgy", aki ki volt állítva a hostesekkel, arrébb rakott minket szó szerint, hogy majd a sajtósokkal kezdenek valamit, de akiknek ők küldték a levelet, azok mind itt voltak. Mondom sorry aranyom, de mi nem kaptunk ilyen levelet.
Vártunk vagy negyed órát, csak nem figyelt ránk, direkt észre sem vett, majd írtam T-nek, hogy gebasz van. Akkor ő intézkedett, és szólt az úrnak, aki valójában felelős volt a dologért. Felhívtuk mi is, jött elénk, jól lecseszte a nőt (DESTROY!!!), de minket ekkorra már bezártak a két ajtó közé (!!!), és vágták a pofákat. Én ekkor már az anyjukat küldtem melegebb éghajlatra, Tomi előző nap csak háromszor volt 39 fölötti lázzal, szóval ő meg totálisan intoleráns volt, gondoltam, hogy a kis tököm tesz ezeknek szívességet, hogy ajánlókat írogatok, meg a nagy macikukit, hát még én tegyek ilyen viselkedés mellett bárkinek szívességet?!
Aztán jött az úr, kezet nyújtott, beengedett, közölte, hogy hívta a főszerkesztőnk, és írják fel a nevünket. Két hostes nagyon aranyos volt, nem is volt probléma, de aki írta fel a nevünket, az olyan pofát vágott, hogy azt hittem, a szájába is lépek. A nő meg közben még ott pampogott az orra alatt, na ekkor gondoltam M-re, és a komoly melóra, amit a szeretett oldalunkba fektettek, és NEM szóltam vissza neki, csak csúnyán ránéztem, hogy most már tényleg kussoljon.
Bementünk, HÁTUL megálltunk, hogy senkit ne zavarjunk a jelenlétünkkel, fotózgattam, meg minden. Közben hét lakattal le volt zárva a kiállítás, de úgy voltunk vele, hogy most már megvárjuk a 3/4 órás szövegelés végét, végighallgatjuk a sok-sok seggnyalást, amit ez a gusztustalanul sznob népség magáénak érez. (Közben elmorzsoltam egy könnycseppet azokért, akiknek ebben tényleges melójuk volt.)
Végre nyitják a kiállítást, ami mindösszesen egy félkör terem volt és annyi, tehát MEGÉRTE várnunk úgy, hogy Tomi már lázasodott be újra, mire megint jön a kedvenc nőcink, mindenkire művigyor, meglát minket, akkor én vigyorogtam rá kicsit sem jóindulatúan, na akkor csúnyán elkenődött a feje, de tényleg, szinte undorodott. Megint M-re gondoltam. :)
Bementünk, láttam, hogy nagyban kattintgatnak a sajtós kollégák a kurvamárkás fotógépükkel, na - mondom - akkor én is előveszem a főnökömtől kölcsönkapott kis FinePix nagyon hűséges noname proli gépemet, aztán lövök párat Tarlósról, úgyis olyan szimpatikus a feje. Látom, vakuznak. Na, akkor azt is lehet, benyomom a vakut. Erre odajön egy bennfentes sznob csiga, hogy hát ne vakuzzak, legyek szíves. Mondom oké, csak látom, hogy mások is vakuzhatnak, a vitrineket nem tudom csillogás mentesen lekapni így. Jó - mondja -, de a fotósoknak szabad, mert hát fotósok, meg sajtó. Felhúztam a szemöldökömet, és túl későn gondoltam ismételten M-ra és T-re, így kicsúszott a számon, hogy basszák meg, én is sajtós vagyok még akkor is, ha 16-nak tűnök, menjenek már a 3,14-csába.
Mindegy, kinyomtam, jobb a békesség. Ekkor szóltam Tominak, hogy nem nézünk meg komolyabban semmit és senkit, hanem körbemegyünk, fotózok, amit épp tudok, ahogy épp tudom, aztán takarodó, mert még a végén valakit méltóztatok lehányni ettől a módfelett intellektüell viselkedéstől.
Így is volt, szartunk Tarlósra, meg hogy mögötte kéne menni, vagy tudom is én már, mentünk, puffogtam, ahogy tudtam, szartam én arra, hogy bárki hallja-e, vagy nem. Meg sem néztem a kiállított tárgyakat, pedig azok igazán nem tehettek róla, hogy ekkora gyökerekkel vannak körülvéve. Na, kiértünk, megláttam a nőcikét, eljátszottam a gondolattal, hogy ott helyben kibelezem, aztán inkább mégis a kapu felé sprinteltem, Tomi mögöttem, feltéptem az ajtót, szépen mosolyogtam a kedves hostesekre, levettem egy katalógust az egyik asztalról, hogy tudjak folyékonyan és hitelesen hazudni a cikkben, majd szépen kisasszéztam.
Megfordulok, s ekkor láttam az EGYETLEN pozitív dolgot, Tarlós jön kifelé, maga elé engedi Tomit, tökre előzékenyen, pedig egy rohadt kamera nincs már körülötte, és még szól is, hogy osztogatnak tulipánt, vegyünk mi is egy-egy szálat, nehogy kimaradjunk ebből. Mosolyog, KEDVES, és még KÖSZÖNNI IS TUD.
Néztem egyet. Aztán hazaértem, és kiléptem a Nevezzük át Tarlós István facebook-csoportból.
Szóval "röviden, tömören" ennyi.
Szép napot/estét, ami épp van. Puszi,
H."
újfajta
Most érzem, hogy a régi dolgok helyét elfoglalja lassacskán az új.
Sosem fogja semmi igazán betölteni az űrt, amit az utánatok maradt csalódottság vájt belém.
Viszont engednem kell az újfajta életet kivirágozni, melyben újfajta emberek újfajta szemlélettel töltenek meg. Felnőttem, ez van. Ettől még nem kell remetének lennem. Ettől még létezhet bizalom... két olyan találkozás is történt, amiért érdemes volt ezt a hétvégét megélni.
Köszönöm azoknak, akik szebbé tették: a régi újaknak, s az új embereknek.
Már nem fáj annyira belül.
Már gyógyulok.
Év végi összegzés, avagy várlak már 2012
Nos, hol is kezdjem?
2011-et úgy vártam, mint a messiást. Sejtettem, hogy egy egészen különleges év lesz, nem azért, mert ezt mondták a Facebook-os alkalmazások, hanem TÉNYLEG zsigerből éreztem.
Az összegzésben általában a jó dolgokat veszik mindig előtérbe, én most csak azért se így fogom kezdeni. :)
Minden egyes dolog, amit leírok, a változást próbálja meg érzékeltetni, ami az egész évemre jellemző volt.
Munka területén erős emelkedés, majd kicsi hanyatlás következett be. Nagyon élvezem a munkát, csak fő állásban kicsit lepukkantabb vagyok, mint előtte. Jövőre összeszedettebben próbálom megoldani az előttem álló feladatokat. Nem gondolom, hogy baj ez, mindenből lehet tanulni, csak a lelkesedésem erősen alább hagyott, de nem beindíthatatlan, mint mindennek, ennek is oka van.
Zene területén... most mit mondjak? Ott hagytam az Oldhillerst, ami persze úgy van feltüntetve, hogy közös megegyezés. Nagyon szépen csengő gondolat, de egy kilépéshez nem kell beleegyezés, az csak megtörténik. Az igazság, legalábbis az én oldalam igazsága az, hogy már tavaly megtörtént volna a dolog, de kaptam egy kis érzelmi fröccsöt, ami miatt nem akartam megbántani végül senkit, és (jó, ez bunkón fog hangozni, nem tudom máshogy) beáldoztam magam. Azt gondoltam, hogy ez tényleg csak az én hülyeségem, és majd minden megváltozik, és újra minden okés lesz. Nem tudom, hogy honnan jött ez a badarság... amikor már a baszogatás mindennemű magasságát megkaptam, hogy én alter irányba is elhúzom, és ezt a jelzőt nem lehetett visszafogni... nem, nem az egész zenekarra vonatkozik, nyilván nem mindenki csinálta ezt... csak végül is az az egyetlen elem, akinek a szavára kicsit jobban adtam, mint a többiekére.
Szokás mondani, hogy akkor zárjuk már szépen a dolgokat. Igyekeznék, csak sajnos nagyon mélyek a sebeim... nem a zenekar miatt, persze, hiányzik, és ez mocskosul rossz érzés, amíg nem tudom kitölteni valami mással (persze az Alkony és a Tücsökzene megy, csak épp döcögünk azzal is időhiány miatt). A gondnak két ága van... az egyik, hogy tavaly még azért nem szálltam ki ennél jóval békésebb hangnemben, magamra véve ennek minden borzalmát, mert azt kaptam meg, mint érzelmi zsarolást, hogy akkor megszűnik az egész zenekar... én pont ezt nem akartam. Mit ad Isten, most láttam, hogy koncertezni fognak, új énekesnővel... most akkor mi is a szitu? Tudták volna folytatni, csak éppen mindenképp idáig kellett fajulnia a helyzetnek...
A másik ág pedig még ennél is egyszerűbb... amióta nem vagyok tag, egyáltalán nem foglalkoznak velem... még Szücsike sem... most akkor mégis mi van? Elmondom: egy percig nem voltam barátja egyiknek sem. Csak kellettem, épp aktuálisan elfogadható elem voltam, majd mikor zavartam a teret, akkor szépen kikoptam. Fáj? Igen, eléggé tele vagyok sebekkel.
Mondjam, hogy mindennek ellenére reménykedem, és azért szeretem őket, vágyom rá, hogy barátként kelljek? Nem kéne, pedig ez van...
Mikor tanulok már meg elengedni dolgokat?
Majd egyszer, csak idén ezzel együtt még volt mit elengednem bőven... amióta beköltöztem Pestre (s ez egy jó dolog), minden, és szó szerint MINDEN érdi ember távolabbi lett tőlem, mint valaha...
Nézzük a jó dolgokat, mert épp nem kapok levegőt.
Megismertem Zsut, s Zsuval jó dolgok jöttek. Megismertem Tomimat, megtudtam, hogy milyen is a közös élet. Megtapasztaltam minden boldogságával és nehézségével együtt ezt a fajta életet, és igen, tetszik. A sok hiányt, fájdalmat, Tomi és Zsu töltik be leginkább. Nagyon jó ez, nélkülük szerintem megfulladnék önmagamtól.
A legtöbb gondot idén én okoztam magamnak. Rossz ezt beismerni, de nem tudok elengedni élethelyzeteket, nem tudok már úgy ismerkedni, mint régen... antiszociális lettem, bezárkóztam egy nagyon sötét világba, ahonnan nem találok kiutat. Koromhoz képest túlzottan is megkeseredtem, kiégettnek és nyúzottnak érzem magam. Eltűnt az optimizmus, nem látom, hogy miben reménykedhetnék még, nem tudok naiv lenni. Én beszippantok mindent....
Ha kicsit is őszinte akarok lenni magamhoz, akkor azt mondanám, hogy valószínűleg az emberek érzik, hogy valami nem kerek bennem, s elfordulnak...
Csak tudjátok régen, ha nem volt velem kerek valami, akkor az emberek azt mondták, hogy gyere, igyunk, mondd el, mi bánt, aztán megoldjuk... ez eltűnt, nincs.
Köszönöm ennek az évnek a tenger jóságát, hiszen az tényleg több volt, viszont azokat, Tomival az élen, szeretném megtartani.
Mit várok az új évtől? Változást! Többet! A végére akarok érni a folyamatnak, és szeretném az új világ kezdetét tisztán elkezdeni... úgy, hogy elengedtem azokat, akiknek semmi szükségük rám, s úgy, hogy találtam olyanokat, akik kitöltik az űrt, ami bennem van...
Kívánom, hogy az Alkony és a Tücsökzenével végre megérdemelt babérokra törjünk (ezen leszünk minden erőnkkel), toljunk egy MR2-t, állandó fellépésekkel. :)
Kívánom, hogy Zsu még sokáig legyen az életünk része, mert csillog benne. S kívánom, hogy párjával sokáig szeressék egymást.
Kívánom, hogy Tomi egészségben, erővel telve szeressen még sokáig, s sokáig szerethessem őt!
Kívánom annak a maréknyi embernek, akikkel tartom a kapcsolatot, hogy minden jóban gazdag legyen az újrakezdés!
fentlentfent
1. Néha fent vagy, repülsz, minden csodás és sérthetetlen, a tökéletlen is tökély.
2. Aztán hirtelen le kerülsz, összezavarodsz, hogy tényleg jó-e minden, tényleg az van-e, aminek lennie kell, s emiatt még az egyértelműben is a kételyeket látod.
Időtartama ismeretlen, legtöbbször csak rövid és átmeneti.
3. S végül újra fent vagy, boldogan látod új színekben pompázva a boldogságodat.
Én most valahol a 2. és a 3. pont között lebegek.
Az olyan, hogy egy ideje nem volt pozitív gondolat, majd jött, de még elnyomja a negatív.
Örülnék, ha elmúlna már.
Készen állok a jóra ismét.
Elkötelezem magam. :)
lélekbuborék
Az az igazság, hogy a nehéz helyzeteket mindig először sokkal, aztán agyalással, majd végül csendes pozitivitással fogadom, mint egy újabb dolgot, amit megtanulhattam.
A mostani eléggé nehéz... nehéz annyira, hogy még mindig a sokknál tartsak... kicsit örülök a rutinnak, amire szert tettem a különböző helyzetekben, mert ilyenkor az első inkább az anyázás, a második a nagyon gyors megoldáskeresés, s amikor már megoldódni látszik, a csendes (vagy néhol nagyon hangos) sokk, ami magával ragad.
Néha borzasztóan fojtogató érzés, amikor egyik napról a másikra mindig valami újabb dologgal kell szembenézni. Néha olyan jól esne egy kis stagnálás... vagy inkább fejlődés, előrelépés, de csak nem akar jönni.
Nem akarom konkretizálni a dolgokat... aki tudja, meg akinek tudnia kell, az úgyis értesült már, a többieket meg nem terhelném.
Persze, jó, hogy nem vagyunk egyedül a gondokkal, de folyton ott a fejünk fölött a dárda, és ilyenkor nehéz túllátni a személyes nehézségeken... Hogyan is gondoskodjak másokról, ha még magamról sem tudok? Hogyan segítsek másokon, ha annyira távol állok a saját magam megsegítésétől is, mint Budapest New York-tól.
Mindenesetre jobb lesz. Ma este pár dolog eldől, aztán talán már tisztábban látunk...
Jó lenne már egy pozitív stádiumba lépni. Jó lenne azt érezni, hogy kezdünk a megoldások mezejére lépni a stagnálás kies pusztája helyett...
Vagy én már nem is tudom.
újabb döff
látom már, hogy ha valami bajom lesz, akkor azt inkább ide fogom kiírni. eléggé láthatatlanná tettem ezt az oldalt, jobbára nem is látogatják, ez pedig szerencsés.
szóval az előző bejegyzésben ott volt a jelenlegi szívfájdalom.
nem megy ki belőlem... én így nem biztos, hogy pénteken be akarok menni... az orrom előtt zajlik kb. a fele, látom a közösségi portálok csodáján, pedig többnyire már azért nem látogatom őket, hogy ne is szembesüljek ezekkel...
nem bírok nem dolgozni... nem bírom elviselni, hogy ennyire mellőzve lett a munkám, mintha hasznavehetetlen lennék... nem akarok haragudni senkire, de nagyon nehéz ezt visszafojtani. nem mások tehetnek erről, vagy legalábbis nem mindenki.
ez egy olyan érzés... ha le tudnám írni, de hiába fogalmazok egészen érthetően, egyszerűen lehetetlen... megpróbálom.
fáj, hogy nem vagyok elég jó erre a munkára mások szerint. (bár jó lenne tudni, hogy ki szerint)
fáj, hogy nem láthatom a gyerekeket, nem lehetek velük, nem tudok adni nekik, hogy nem hozhatok ki belőlük csodás dolgokat.
fáj, hogy mások döntenek úgy, hogy egy éve még állítólag nagyon is csíptek... felfoghatatlan, hogy most épp mit tettem, vagy nem tettem jól vagy rosszul...
fáj, hogy elhitették velem, hogy értékes a munkám, és most itt állok, mint egy darab semmi ebben az istenverte szabadságban, amire nem érzem, hogy szükségem lenne, mert még nem vagyok a szakmaundor és a kiégés szélén... szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha is odajutok, de fenntartom a lehetőséget, mert megtanítottak rá, hogy nem szabad a soha szót használni.
fáj, hogy bár az Ekultúrának hála, nem vagyok egy rakás szar, legalábbis igyekszem, de mégis olyan űr tátong bennem, amit kitölteni tényleg csak a gyereknevelés tud... én nem tehetek róla, én nem kértem ezt, ez van... ez az életem.
fáj, hogy bizonyos emberek, akikért tűzön-vízen átmennék, akik, ha anyagilag szarul lennének, és még munkamániásak is lennének, most ott állnak, végzik azt a munkát, amit én is szeretnék, szívből, nem a pénzért, nem a dicsőségért, nem az istenverte seggnyalásért, amit tavaly kaptam, csak azért, mert SZERETEM, és még csak eszükbe sem jut, hogy megpróbáljanak tenni... én tennék. ebben biztos vagyok... lehet, hogy egy cinikus, iróniával agyonpakolt kis görcs vagyok, de nem vagyok tisztességtelen, nem vagyok álságos, nem kívánom senkinek a rosszat...
fáj, hogy képes vagyok ennyire haragudni mindenkire...
fáj, hogy gyenge vagyok...
nézzétek meg! itt szenvedek, mint a kivert kutya...
aki nem érti, csak annyit mondana:
"Hiszen ez csak egy tábor, ne törődj vele!"
De ez nem csak egy tábor... ennek szerepe volt abban, hogy tényleg úgy éreztem, hogy ebben a szakmában van a helyem. itt olyan gyerekeket ismertem meg, akiknek én tartozom sokkal, és nem pedig ők nekem... itt mások megvalósítását tanulhattam, itt azt hittem, hogy barátok is vannak... kipakoltam az istenverte szívemet is...
és itt még csak az ego-csitítás sem megy...
hogyan toljam félre a büszkeségemet?
sehogysem
Hetek óta forog körülöttem egyetlen probléma. Van, amikor nagyon közel kerül, én meg azt hinném, hogy nem, már nem érdekel, aztán mégis könnyek között török ki.
Tavaly ilyenkor táborban voltam... mind a gyerekeket, mind a nevelőket megszerettem... idén meg - valamilyen istenverte okból - már nem akartak. Tavaly hitegettek, hogy milyen jó vagyok, hogy jövőre ugyanitt, ugyanekkor, most mégis le lettem tojva. Ha szóba jön, fojtogat, ha képeket látok, fojtogat.
Nagyon hiányoznak a gyerekek, a felnőttekben csalódtam azt hiszem.
Még az is a legutolsó helyen áll, hogy talán anyagilag jót tenne.
Én csak dolgozni akartam...
Remélem, azért nem fogok folyton Tomi nyakában kikötni, ahányszor utolér ez a fájós űr...
...
paranoiás vagyok és önigazolásokat keresek...
miért nem tudok egyszerűen csak normális lenni?
csak egyszer az életben...
pillanatnyi...
egy olyan világban, ahol mindenki művésznek nevezi magát, én köszönöm, de nem kérek ebből a jelzőből.
néha...
néha úgy érzem, hogy el sem jut hozzád, amit mondok...
az ilyen nehéz pillanatokban ez eléggé keményen érint, ezért ne csodálkozz, ha nem fogadom kedvesen a dolgot.
csak úgy rámtört...
talán ez is amolyan normális dolog.
arra lettem figyelmes, hogy itt vannak körülöttem emberek, de körülöttük is vannak emberek.
azok, akik én körülöttem voltak, messze vannak, annyira messze, hogy most elkezdtek hiányozni.
tényleg, ismertek, nem bírom elviselni, ha fellép a kalitka-szindróma, és momentán úgy érzem, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem tud összefutni senkivel, mert ezt nehéz összeegyeztetni.
régen, ha nem tudtam mit kezdeni magammal, csak lementem gödörbe, és bumm, ott volt valaki... aztán jöttek, csak jöttek az emberek, szóval a végeredmény mindig valami nagyobb szabású magánnyal-nem-szembenézés volt.
most, ha nem tudok mit kezdeni magammal, akkor vagy lemegyek egyedül sétálni egy kört, vagy Zsut fárasztom, akinek vannak emberek, akikkel összefuthat, vagy Tom nyakán lógok, akinek ez nem gáz, de pl. neki is van itt kivel találkozni, én meg akkor tudok bárkivel összefutni, ha én emelem meg magam. a baj az, hogy mindig én emelem meg magam és ez nem egy közösségi megemelés.
elszigetelődtem. nem tudok kiszabadulni, és ettől most eléggé kiborultam.
nem akarok hálátlannak, vagy panaszkodónak tűnni, csak annyira hiányoznak emberek. annyira nehéz ez így, hogy itt nincsenek állandóan megszokott körök. itt csak páros vagy hármas séta van, vagy magányos egy-kör, de nincs az, hogy menjünk már el értelmetlenül inni, vagy ellenni.
ls most tök egyedül érzem magam ezzel a problémával, ami meg ennél is rosszabb, hogy haragszom azokra, akik meg szeretnek, mert nekik van csatolásuk, nekem meg nincs...
gondolom elmúlik, csak ez annyira nem fair... ülni és nézni ki a fejemből értelmetlen időpocsékolás, az élet elaprózása, nem akarom unalmas, semmittevő pillanatokkal megtölteni, mert akkor nincs is értelme...
mi a tökömért van gyáltalán szünet, legalább a meló lenne, legalább annyi kimozdulás.
áhh, mindegy.
ez is csak egy megszokom-dolog...
Őrület
Mindenki megbolondult, vagy én vagyok inkább bolond?
Én nem tudom... sokat gondolkoztam, hogy összeszedhessek minél több indokot, ami alátámasztaná az antiösszekötődés elméletemet. Jófajta önigazolások jöttek ki belőle. Aztán most mégis itt vagyok, ingoványfalva határán.
Azt hittem, hogy engem nem érdekel ez az egész, most meg össze vagyok zavarodva. Tényleg szükséges ez? Mintha át kéne értékelnem mindent, amit eddig szent törvényszerűségnek hittem. Csak egyszerűen nem értem, hogy a körülmények, vagy mégis mi a fene hozhatta ennyire előtérbe a dolgokat.
Látom, hogy mások megőrülnek, meg kell őrülnöm nekem is?
Irigykednék? Na ez az, amit nem hiszek. Ilyen dolog miatt sosem voltam irigy, csinálják, ha nekik ez jó.
Csak most itt ülök az új életem belsejében, egy függönyökkel elzárt szobában, amit megtöltök valakivel, s aki megtölti velem...
Mindenki megbolondult, én mondom.
Megőrültek, mert... én nem állok be a sorba, én nem akarom ezt. Én nem kérek hasonlókból sem, én nem akarok ilyet.
Ez csak egy kva státusz.
Fohász
Húg kórházban.
Sanszos, hogy vakbél.
Gondoljatok rá.
Nekem csak rossz, hogy nem lehetek mellette.
Nem ismertem ilyen jellegű poklot még.
Ez végtelenül félelmetes.
megint itt vannak...
... a rémségek.
mintha direkt követnének, vagy nem tudom. folyton gondolatok marcangolnak, amiknek elkapom a negatív végét, és nem bírom elereszteni.
bárcsak lufi volna az összes félelem, s nekem csak a zsinórt kéne eloldanom, hogy elhagyjam őket! csakhogy ezek a zsinórok úgy csavarodtak rám, hogy már nem csak a csuklómon érzem szorításukat, hanem körbefonták az egész testemet.
levegőt!
nincs levegő!
nem szabad ennyire elhagynom magam. nem szabad ennyire elfáradni. tudjuk, hogy akkor mi történik.
minden rendben lesz, minden megoldódik bennem. kicsomózom valahogy azokat a tetves zsinegeket, és eleresztem az összes félelemlufit a fenébe.
ez nálam már betegség.
Nefelejts
Mostansában megint gyengültek bizonyos szociális képességeim.
Többek közt nem tudok érthetően kommunikálni emberek felé, így megbántom őket. Nos, talán Sólyomnak volt anno igaza, és az emberek tényleges személyiségét nem befolyásolja, hogy mennyire akarnak jobbak, vagy rosszabbak lenni, van egy kódolt "köcsögségi" szint, és azt csak ideiglenesen lehet lecsillapítani.
Nem tudom, hogy akarok-e ezen igazából változtatni. Nem tudom, hogy akarok-e bárkivel is foglalkozni eztán, mert valahogy elvárt tény a foglalkozás, de a végítélet mégiscsak az, hogy vak vagy, és csőlátású.
Szerintem annak sincs sok értelme, hogy ezt most ideírom. Na de akkor hova? Írjam-e egyáltalán, vagy csak beszéljek róla... tán még azt se? Nos, nem t'om.
Alapvetően kedvesebbnek kéne lennem. Vagy tán nem kéne ezen gondolkoznom, és menne magától. Ezt sem t'om.
Előre-hátra-előre-hátra.
Vak vagyok.
Hát ez van.
Brrrrr
Most szívem szerint fognék egy óriási dobozt, beletennék szeretem-embereket, és én is beleugranék, hogy ne érezzem a hiányukat... Hát tré dolog, hogy nem tudok egyszerre sok felé szakadni, de hogy egy felé is alig tudok menni, az már kicsit talán túlzás...
Még mindig tart a vihar az otthoniakkal... egyre kevésbé érzem, hogy javulni fog valaha is a helyzet.
Egyre inkább érzem magam otthontalannak... bár mindig is magányos forma voltam igazából, annyira nem zavar a dolog... csak szerettem körül venni magamat emberekkel, mert akkor legalább nem volt elviselhetetlen.
Egyébként el fog ez is múlni, úgy hiszem... csak most egészen kevés embernél gondolom azt, hogy szükség van a létezésemre. :)
Mindjárt haza ér az egyik. :)
Újfajta élet...
Immár pár hete itt lakom Pesten...
Nos, sosem gondoltam, hogy a külön életnek bármi köze is lesz a habos tortához, és nem is tévedtem. Minden egyes fillért keményen meg kell fogni, és bizony a házimunka is kötötté tesz.
Mégsem tudok bánkódni.
Valahol borzasztóan nehéz együtt élni sok emberre, valahol pedig rém felemelő. :)
Kiváltképp, ha az ember a párjával lakik.
- Nem siettétek el? - jön a jogos kérdés, - Hiszen kb. két hónapja tart!
Nos, nem mondom, hogy én magam nem féltem ettől. Egyszer fent, másszor lent, és bizony van, amikor ez a kettő akár 10 percen belül képes egymást felváltani.
Mit mondok erre? Amit Tomi is mondott: "Lesznek nehéz pillanatok, de majd megoldjuk őket!"
Ez a mentalitás eddig bejött, miért kéne bármikor is változtatni rajta?
Egyszerre élek, és csiszolódom. Nem csak mások elvárásai, de a sajátjaim szerint is.
Ám azért könnyebb az élet, ha van ott barátnő is... sosem gondoltam volna, hogy ezt leírom ilyen formában. Annyiszor terveztük másokkal, hogy hú, de összeköltözünk, mégis valahol úttörőnek érzem magam, mert én tényleg megtettem. Bátor húzás volt... nem azért hangsúlyozom, mert olyan baromi büszke vagyok magamra. Inkább azért, mert erősítem magam ezekkel a gondolatokkal.
Messze nem vagyok olyan kemény borsó, mint amilyennek gondoltam magam, de azért van erőm, hogy lépjek... nem tudom, hogy pontosan merre haladok, de valami önkifejezőbbet érzek az egészben...
El akarsz költözni otthonról?
TEDD!
DE!!! tudd, hogy ha eddig azt hitted, az élet nem gyerekjáték, akkor innentől egészen biztos lehetsz benne! Jó, ha fogják közben a kezed, különben még ennél is nehezebb a dolog... viszont csodálatos is. A szabadságodnak viszont nem szabad önmagában lennie. Felelősséggel kell társulnia, s igen, elvekkel is.
Nem vagyok jobb ember, félre ne értsetek. Semmivel nem vagyok érettebb, okosabb, jobb. Viszont valami van itt bent, ami nagyon változik, nagyon erőteljes, és nagyon sok energiát érez magában. Nagyon akar tenni, nagyon hisz abban, hogy tehet, és nagyon nem akarja elengedni ezt a képzetet.
Furcsa ám, hogy nem is erről akartam írni, s mégis ez lett belőle.
Lányok, egy jó tanács:
a fiúk zabálni valóak, de jobb, ha tudjátok, hogy ők is elfáradnak, nekik is vannak gondjaik, ők sem bírják a folyamatos rinyát, ők is szoktak kiakadni, nekik is megvan a gógyijuk, és ha ők elviselik a tieiteket, tessék elviselni az övékét... cserébe gondoskodni akarnak majd rólatok...
Engedjétek el a függetlenségi vágyatokat, de ne teljesen! Akarjatok önállóságot, de míg ők házat építenek, ti rendezzétek be azt mindkettőtök kedvére... Ne higgyétek, hogy a gondoskodás egyoldalú csak azért, mert ti emócióból közelítitek meg a dolgokat, ők pedig realizálnak. A férfiak igenis nagyon érzékeny lények, akik igénylik a gondoskodást, de cserébe nagyon keményen megdolgoznak azért, hogy a szeretett nő ne szenvedjen hiányt semmiben. Ne használjátok ki őket, de ne is utasítsátok el ezt a gondoskodást, mert számukra ez boldogság. Tiszteljétek őket olyan szelídséggel, amilyennek a jóistenke teremtett titeket, mert a szelídségetek és gyengédségetek az, ami képes a feszült férfitestet ellazítani. Ők pedig cserébe körülölelnek benneteket olyan védőfallal, mely ugyan láthatatlan, mégis MINDENTŐL megvéd benneteket.
Tudom, hogy nehéz dolgokat írok most... tudom, hogy súlyos minden egyes szó. Viszont nem írnám le, ha nem hinném, amit írok, s ezt tudja, aki ismer.
A szerelem nem elegendő. Fontos és kell, azonban a tisztelet, hogy nem utasítod el, nem bántod meg, s hagyod, hogy ő legyen a jobb dolgokban, nagyon fontos! EZ a kölcsönösség... és még sorolhatnám... de nem vagyok egy filozófia-királynő. :)
Nem egyszerű...
Megint fordul az élet, kicsit komolyabban.
Költözöm... folyamatban van a dolog... nem mondom, hogy sok ijesztőbb dologgal találkoztam eddig, de azért teljes mértékben pozitív is. Kettős, akárcsak én... lehet, egész életemben költöznöm kéne ahhoz, hogy a saját szélsőségeimet és kettősségeimet ne éljem meg durva mélységekben. :)
Azért megnyugtató, hogy olyan helyen vagyok, ahol egy Jeti mindig a fülembe szuszog altatólélegzést. Nyugalomport, álomport.
A nehézségek közel sem érnek véget... csomó még csak most kezdődik... persze egyetlen mondat ott csobog a fülem folyamában:
"Majd együtt megoldjuk." :)
picit ilyen...
nyugtalanság fojtogat, amikor nem vagy mellette, mert félted.
eléggé rég volt már hasonló érzésem. nem is tudom hasonlítani semmihez, ha jobban belegondolok.
csak ez a nyugtalanság, folyamatosan.
közben meg úszkálok a szépségben, ekkora disszonanciát még nem éltem... talán egy előző életben.
rímekben beszélek, hejj, de vicces. :)
nem is értem, hogy mit keresek most épp ezen a felületen, nem mintha rossz lenne, rég vezettem ide bármit is... ami meg volt, kitöröltem, hogy ne szennyezzen tovább.
kicsit bánom. könnyebb megmutatni, elolvastatni a múltat, mint mesélni róla.
mély nyugtalanság fojtogat, pedig minden a legnagyobb rendben.
megtaláltam, amit már keresni is elfelejtettem.
minden rendben van.
minden szép.
tűnj innen, te balga félelem.
nincsen rád szükségem!
nem ér...
nem kéne meglepődnöm, de ez lehetetlen.
lemondok valamiről, tényleg lemondok róla, és megjelenik.
hát MI EZ?
Melyik felsőbb hatalomnak kell megköszönnöm, hogy visszakaptam, amit teljesen elveszettnek hittem? kinek az oltára előtt mantrázzak ezért a csodáért?
hol adózzak a gazdagságomnak?
mégis, ki vagy Te? miért jöttél? hol késlekedtél idáig?